Pandanadi

Pikk ász

Az Üllői úti metróaluljáróban keveredett elém. Biztos voltam abban, hogy ő az, pedig nem láttam az arcát. Pár lépéssel utolérhettem volna, de hirtelen nem tudtam eldönteni, mit tegyek, beálltam hát mögé és követtem. Hosszú léptekkel haladt. Ezért is hívtuk Hosszúnak, mert mindene hosszú volt: a haja, a szakálla, a keze, az orra, hosszú ecsetvonásokkal festett, irdatlan hosszasan tudott beszélni, talán egyetlen rövid mondat hagyta el életében a száját, bár az elég sokszor: a „Pikk ász!”. Mindig olyan helyzetben használta, amikor valami olyasmi történt, ami meglepő, kihagyhatatlan, megismételhetetlen. Azóta persze utánanéztem: sem a póker-, sem a kártyairodalom nem ismerte a lap efféle jelentését. Az Iparművészetinél bukkantunk ki a föld alól, elindult a híd felé, s bár nem sietett különösebben, alig bírtam tartani vele a tempót.

30 éve láttam utoljára. Nem sokkal előtte jöttünk fel Pestre (akkor még nem tudtam, hogy csak a vidéki bunkók hívják így a fővárost). Sinya költözött fel először, neki volt is valami lakása Kőbányán, oda költöztünk be mind az öten. Sinya zenélni akart, kilincselt mindenfelé, és sokat panaszkodott, hogy mindig eltéved a Deák téri metróban, mi meg röhögtünk rajta, pedig velünk is rendre megesett. Ő vitt el minket a Fekete Lyukba, ahol fellépett valami bandával, ami borzasztó volt, de akkor és ott azt éreztük, mi vagyunk a legmenőbbek a világon: kikeveredtünk a poshadt kisvárosból egyenest bele a pesti művészvilág közepébe. De valamire csak jó volt az a csörömpölés, mert évekkel később már valami menő zenekarban játszott, akkor már Sanyiként, és amikor az Iwiwen ráírtam, azt kérdezte, hogy ki vagy és mit akarsz tőlem. Nem haragudtam.

Igaz, sokat nem bandázott velünk, akkor sem volt ott, amikor Hosszú vezetésével belógtunk az Andrássy úton valami kiállításmegnyitóra, és Dara egy egész üveg bort lenyúlt – észrevették és ki is dobtak minket. Mi, Kontrával könyvet árultunk először a Blahán, aztán a Jászain. Nem hiszem, hogy van a világon még két olyan ember, aki annyi Claire Kenneth-könyvet adott volna el.

Vivi bizonyult a gyenge pontnak, ő volt Dara csaja, s viszonylag hamar beszippantotta az igyekezet, hogy a rendelkezésére álló minden időt és pénzt fűre, aztán komolyabb cuccokra pazarolja, s még Dara szerelme sem tudta megakadályozni abban, hogy a sokadik túladagolás után ne költöztessék be egy vidéki rehabra, amit aztán soha többé nem hagyott el. Dara már az első kórház után elindult Amerikába, először csak egy osztrák lágerig jutott, most Franciaországban él, van neki vitorláshajója, két gyereke és egy kutyája.

Engem felvettek a fősulira, és elvesztettem velük a kapcsolatot – nem azért, mert nem volt még mobiltelefon meg Messenger, egyszerűen mintha kivágtak volna egy fotóból, és beletettek volna egy másikba, ahol jobbak voltak a fényviszonyok meg erősebb a fókusz. Hosszúval utoljára a Négy Szürkében találkoztam, akkor éppen a filmgyárban melózott, emlékszem, mesélte, hogy a büfés csajt fűzi, és magamban azon röhögtem, hogy vajon milyen hosszú mondatokban csinálhatja...

Már a hídnál tartottunk, és nem voltam egészen biztos abban, hogy loholok oda is utána, elvégre, ha a nevéből indulok ki, elég hosszú séta is lehet ebből, amikor aztán befordult a Ráday utcába, aztán hirtelen megállt egy járdára állított tábla előtt. Majdnem nekimentem. Ez a zavarodott pillanat végre kibillentett a tehetetlenségemből, és miután lefékeztem, lábujjhegyre állva belesúgtam a fülébe: „Pikk ász!”.

Azt vártam, hogy megpördül majd, és onnan mennek a dolgok a maguk útján, de csak elfordította a fejét, és a magasból rám pillantott. Nem ő volt. A haj, az arc, az orr – minden stimmelt, csak az évek nem, mert ez a Hosszú vagy 25 éves lehetett, az enyém meg vagy ötven. „Jaj, bocsi, összekevertelek valakivel” – dadogtam pipacsvörösen, és pár lépés hátrálás után visszairamodtam a híd felé. Annyit még láttam, hogy a tábla, amelynél megtorpant, egy kiállítás megnyitójára invitált.