Néha (mindig) olyan nehéz elhinni, hogy majd jön más.
De ha visszanézünk, maga az élet bizonyítja: mindig jött más. Nem az, olyan, annyira, úgy – amaz, amolyan, amannyira, amúgy.
És újra gyűlnek a pillanatok, jók és rosszak egyaránt, optimális esetben az előzőből releváns a többség.
De amikor ott vagy, azon a ponton, akkor dacosan hátat fordítasz a saját tapasztalataidnak, és mint egy toporzékoló gyerek követeled magadnak az az egyet. Ott van mellette sok másik, nem kell, neked az kell.
Te meg annak nem kellesz.
Most el lehet ezen szarakodni még egy darabig, de minek.
Úgy érzed, olyan, mint egy ritka női cipő, mert tényleg ritka, ha jól is néz ki meg menni is lehet benne, továbbá nem esik szét pár hordás után.
De ez szétesett. Az, ami fölött hisztizel. Próbálod ragasztgatni magadban, de már te is érzed belül, hogy nem vennéd fel szívesen. Csak kell. Mert jó volt benne táncolni.
A lényeg azonban a tánc.
És táncolni mezítláb is lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
