Azért ez egy elég ostoba mondat, valljuk be, de értem...
„Lesz@rom”. „Mindenki elmehet a francba”. „Engem aztán nem érdekel”.„Egy csődtömeg vagyok”. „Kevés vagyok”. „ Nem kellek”. „Senki sem szeret”. „Egy vesztes vagyok”.
Elnézegetem a hétvégi fotókat – meglepően jók, pedig egy ilyen, aszimmetrikus pofaszerkezettel rendelkező emberről ritkán készülnek jó felvételek. A másik pedig meg az, hogy mindeközben vert a víz, forgott a gyomrom, az a kevés ital bunkósbotként terített le és még a hévről is le kellett szállni hazafelé egy heveny pánikroham miatt.
De a fotók jók, kapaszkodik az ember a lebillenni készülő koronájába.
Amikor megjelennek bennünk a kudarcos, nehéz érzések, az azokat kísérő fizikai tünetek (megfájdul a gyomrunk, elszorul a torkunk), ott fekszünk arccal a földön. Ezek azok a pillanatok, amikor elkezdjük pörgetni magunkban a saját kis filmünket, ami eltávolít a valóságtól. És ez az a helyzet, amikor menekülés helyett érdemes kicsit jobban szétnézni, vagy még inkább belenézni abba az óriási szakadékba, ami a valóság és a fejünkben konstruált történet között tátong.
Brené Brown nemes egyszerűséggel ESZV-nek, azaz „Első Szaros Változatnak” nevezi a kudarcaink nyomán megfogalmazódó történetet, aminek az eredményes kudarckezelés szempontjából hatalmas jelentősége van. Azért van jelentősége, mert ebbe a szerkesztetlen elbeszélésbe van beágyazva a válasz három életbevágóan fontos kérdésre. Ezért akkor és ott, „arccal a földön fekve” a legjobb, amit tehetünk, ha megfogalmazzuk, és ha tehetjük, rögtön le is írjuk az első, fejünkben körvonalazódó, nem feltétlenül szalonképes, de mindenképpen őszinte verziót.
Mindenki mehet a p*csába...?
Ha ezzel megvagyunk, tegyünk fel magunknak három kérdést:
- Mit kell még megtanulnom és megértenem a helyzetről?
- Mit kell még megtanulnom és megértenem a történetben szereplő többi emberről?
- Mit kell még megtanulnom és megértenem saját magamról?
És ez az a pont, amikor elkezdünk összerázódni a történetünkkel, az által, hogy tudatosítjuk és bátran felvállaljuk a saját hibáinkat, balfácánságunkat, bukásainkat – és az érzéseinket.
Nézegetem a holdat meg a fotóimat – felváltva, és igyekszem nem gondolni a pajtára.
A dőlt betűvel szedett részek innen lopódtak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
