Amikor elárulnak, úgy érzem magam, mint egy gyerek.
Pontosabban: mint az a gyerek, aki ott állt az óvoda kerítése előtt, pozdorjává tört szívvel, kirekesztetten, hátrahagyva az áruló barátot. Mivel az óvodák kerítései még kb. fél évszázaddal ezelőtt sem arra voltak kalibrálva, hogy egy ötéves könnyedén átlendüljön rajtuk, el lehet képzelni, mekkora leleményesség és felhajtó düh kellett ahhoz, hogy átmásszam rajta. Nem emlékszem, hogy történt, de megtörtént. Ráadásul ez volt a második kitörés, úgyhogy ezzel elintéztem az útilaput. Szerintem kevesen vannak, akiket kivágtak az óvodából – lány létükre... Pedig ultrajó gyerek voltam egyébként, csak néha furcsaságokat csináltam. Pl. gyöngyöt dugtam az orromba. És leszedtem a díszkert összes virágát. Anyukámnak.
Aztán ez a mászás valahogy összekapcsolódott az árulásokkal. Nem tudatosan, állíthatom, hiszen nem sokkal ezelőtt jöttem rá, hogy a Nagy Cserbenhagyások után valahogy mindig szaladnom kellett. Futni, ki a világból. De mindig ott volt egy akadály, amit mindehhez le kellett gyűrnöm. Drótkerítés. Vaskerítés, dárdavégű lezáróelemekkel. Korlát. Ilyenek.
Legutóbb, amikor ki kellett futnom a világból, még egy biciklit is át kellett küzdenem a torlaszon. A biciklivel történő menekülésben az a jó, hogy gyorsan lehet csinálni, viszont hátrány, hogy azt is át kell valahogy juttatni a kerítésen (ez esetben korláton). Ilyenkor valahogy megsokszorozódik az ember ereje, és nem ismer lehetetlent. Normál helyzetben köpne a földre egyet, és visszafordulna.
De az árulások nem normál helyzetek. Amikor az, akiben bízol, akit szeretsz vagy akárhogyan, de mélyen kapcsolódsz hozzá hátat fordít neked és kilök a körből egy másik kedvéért, először állsz bénultan. Aztán ki-ki vérmérséklete és becsípődései szerint reagál. Én pl. futok és mászom.
Kitörés ez, megszabadulni a kötődéstől, a belső szégyentől, a lassan fél évszázados pecséttől, hogy már megint nem voltál elég jó. Amikor elfutsz egy helyzetből, az arcod előre néz, az utat követi, s nem a helyzetre szegeződik. Tempót kell diktálnod, légzés be, légzés ki, mozgatnod kell minden tagod, a pánik így sokkal könnyebben leküzdhető: az életedért futsz.
Persze, sokkal egyszerűbb lenne nem kerülni efféle kényszerítő helyzetekbe, ezért viszont a belső kerítések felelnek, de az már egy másik bejegyzés témája lesz egyszer. Vagy nem.
Fotó: pexels.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
