Pandanadi

Ez az egyik legmanipulatívabb mondat, ami az ember száját elhagyhatja. Igen, én is kimondtam már.

Valójában azt mondod ilyenkor: nem úgy viselkedsz, ahogy én elvárom tőled, ahogy nekem megfelel, ahogy engem boldoggá tenne.

(A másik ilyen "kedvencem" a "Nagyon távol vagyunk egymástól", ami valójában azt jelenti, hogy ha nem viselkedsz úgy, ahogy nekem megfelel, kib*szlak a p*csába.)

Nem tudom, kisebb bűn-e, ha felismerésként hangzik el. Van egy mintád, amit egyfajta megfigyelésen alapuló biopszia során vételeztél a másikból. Tudod, tudni véled, bizonyos helyzetekben miként reagál, mit tesz, miket mond. Aztán egyszer csak összeomlik az egész. Például a tenyerén hordoz bizonyos ideig, aztán egyszer csak leengedi a kezét, és elgurulsz a kerítés tövébe. Valójában, ami történik, független attól, hogy te mennyire ismered. Megtette, és kész. Maximum hittél valamiben, ami csak bizonyos helyzetekre volt igaz, de a bizonyos helyzetek sem ismétlődnek mindig ugyanúgy a végtelenségig. Mindig van valami változó.Ha nem a helyzetben, akkor az emberben.

Van, amikor mindez nagyon gyorsan megy végbe, annyira, hogy hirtelen nem találod a magyarázatot. És akkor kimondod a fenti mondatot. Vád ez, és nem önvád. Bár néha benne van az is. Hogy nem vettél valamit észre, ami ott volt az orrod előtt. Igaz, ezt a valamit egy még nagyobb valami takarta. Érzelmek vagy felfokozott érzelmi állapot, ne adj isten szerelem.

Egy kapcsolatban az a szép, ha minden nap megéled azt, hogy van módod megismerni a másikat. Soha nincs vége. A kapcsolatnak persze simán. De a megismerésnek soha.

Idézet mindehhez:

"Az anyám hazudott. Azt mondta, hogy ő jobban ismer engem, mint én magamat. Több évtized után jöttem rá, hogy senkinek sincs fogalma, halvány gőze sem arról, hogy mi az én élményem. Csak én tudom. Abban, hogy mi az élményem, soha nem kételkedem. Hogy mit jelent vagy, hogy magyarázzam meg, abban soha senki nem lehet biztos. Az egyetlen általánosítás, ami érvényes az az, hogy mivel ember vagyok, amit gondolok, amit teszek, amit kommunikálok, amit érzek, az emberi. Nem kell, hogy bárki megtanítson arra, hogy hogy legyek ember; hogy embert játsszak. Magamban fedezem fel az embert. Meg a másikat. Meg a harmadikat. Meg a társadalmat. Meg a világot. Minden általánosítás, minden csoportosítás, minden címke elhomályosítja a lényemet. Ha egyike vagyok azoknak, akkor láthatatlanná válok. Csak én tudom, hogy mennyire fáj, amikor valaki bánt és csak én tudom, hogy miért nem bántok valakit. Minden magyarázat fikció, mégis meg kell válogatni a szavainkat." (Feldmár András)