Pandanadi

Jöttem reggel át a városon, szinte egyedül. Vasárnap az emberek jobbára még az ágyukban vannak ilyenkor.Szeretek ilyenkor vezetni. Mondjuk, úgy általában igaz ez.

A Lehel piacnál már senki sem volt előttem vagy mögöttem, a rádióban a Neoton sebességmámoros dala szólt, gondoltam, játsszunk egyet: nem fékezek a lámpáknál. Nem volt ebben semmi öngyilkos indíttatás, indult a zöldhullám. Jó, kicsit lassabban, ahogy haladtam, az első két lámpaváltás a kocsi seggét verte, az orra még pirosban ment át.

Így érezhette magát Harry Potter, amikor először nekiszaladt a falnak a pályaudvaron. Mert én is úgy éreztem, hogy nekirohanok egy falnak, annak a képzeletbelinek, amit a tiltások és a szabályok, valamint a megszegésükből fakadó büntetések, no meg az esetleges következmények építettek fel.

És arra gondoltam, hogy mennyi ilyen fal van bennünk is – ott belül. Jó kőművesként gondosan felhúztuk őket elvárásokból, elképzelésekből, megrontott vágyakból, rossz tapasztalatokból, rögzült sémákból, családi örökségből. Kész labirintus lett, amelyben néha totálisan elveszve bolyongunk, miközben sejtjük, hogy a falakon túl talán mégis lehet valami. Valami más. Jeleket vésünk a körmünkkel a labirintus falába, és már sírunk a tehetetlenségtől, amikor újra és újra meglátjuk őket – itt már jártam, bazmeg.

Aztán van, amikor rohansz fejjel a falnak, és reménykedsz abban, hogy amikor a koponyád a kőhöz ér, az elolvad, és átzuhansz a másik oldalra. Vagy nem reménykedsz semmiben, azért teszed.

Van, aki egyszerűen feladja, és lekuporodik a fal tövébe. Akadnak, akik csak fallal körülvett térben tudnak biztonsággal létezni. Mások elkezdik tégláról téglára lebontani.

Mert ekkora falak aztán tényleg nem kellenek. Csak talán pont akkorák, amelyeken könnyűszerrel át lehet ugrani, ha úgy alakul. Csak akkorák, amelyek jeleznek bizonyos határokat. És ha úgy döntesz, simán átléphetsz rajtuk.

Falak között bolyongani idő- és életpazarlás.