Egy esős vasárnap délután igazán nincs jobb időtöltés, mint egy újranyomásra váró, 300 oldalas könyv korrektúrázása.
A szövegben volt ez a részlet:
"Az 5-10 ember által gondozott, állandóság nélkül nevelkedőintézeti kisgyerekeket bármilyen korban nyugodtan őrizetlenül lehet hagyni a pelenkázóasztalon. Nem esnek le, nem forgolódnak: a világ ugyanis nem érdekli őket. Ha nincs kihez visszatérni, nincs is miért indulni a világba."
A kijelentés – bár kedves barátnőm vitatkozna vele, hiszen szerinte legalább egy személy csak akad, akihez kötődnek – mellbe vágott. Többször is elolvastam. Most meg le is írtam... Nincs is miért elindulni... Borzongató.
Ha körbenézek, a környezetemben számos példát látok erre – vagy legalábbis ilyesmire, férfiak és nők között. Egyszerűen megelégednek azzal, ami van (pelenkázóasztal), s az érzelmileg kifakult kapcsolataikhoz az életük végéig ragaszkodnak.
Kis kitérő. Nem gondolom azt, hogy egy nőnek betonba ágyazott feladatai vannak, ha együtt él valakivel. A leosztást ketten, jobban mondva, ennél sokkal többen alakítják ki: benne vannak a családi sémák, megszokások is, több generációra visszamenően. A mi családi sémánk az, hogy a nő gondoskodik a férfiról. Nem kötelességből, hanem azért, mert ettől lesz biztonságos terep. Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy pasi akkor eszik, ha főz magának, akkor van kenyér otthon, ha vesz, akkor van tiszta ruha, ha kimossa.
Ehhez szorosan kapcsolódik a szemlélet, hogy a nő kvázi átlelkesíti a férfi életét, és feldíszíti azt a maga eszközeivel, mint a karácsonyfát. Ez persze oda-vissza igaz, csak más eszközökkel. Én pl bazira bírnám, ha nem kellene egyedül cipekednem állandóan, és azt is, ha nem kéne törnöm a fejem azon, h melyik kontroll-lámpa és miért ég műszerfalon... Főzök neked, mert szeretem csinálni, benne van a szívem, a kívánalom, hogy jól légy – meg a fűszereim is. Én nem vagyok egy konyhatündér, de szeretem mindezt csinálni. (Mosni is szeretek. Teregetni egyenesen imádok. A ruhaleszedést viszont gyűlölöm, azt viheti bárki. S ha valaki megküzdene a porszívóval helyettem, kívánhat hármat...)
Persze, nem pusztán a főzésről meg a mosásról van szó, de jól modellezi, miként élnek tartós lakótársi közösségekben párok, együttélés helyett. Olyan emberek, akiknek nincs egy gyengéd szavuk egymáshoz, teljesen eltűnt életükből az intimitás (felváltotta a házastársi kötelesség), nincsenek közös élmények, már ha a Trónok harca legfrissebb epizódja megtekintését annak nem vesszük, de tudok olyan párról is, akik ezt 2 db tévén nézik.
Én nem értem, hogy miként lehet olyan ember mellé bebújni az ágyba este, akinek a láttán reggel nem mosolyodsz el. Nem értem, hogy lehet két különböző sínpáron elzakatolni egy életen át. Illetve értem, csak minek...
A világ izgalmas hely. Mondjuk, veszélyes is. A kettő nyilván összefügg. Egy helyrajzi számot rátetováltatni az életünkre viszont csak akkor érdemes – szerintem –, ha eme tetoválás alatt lüktet a vér és néha a felülete is lúdbőrössé válik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
