Pandanadi

Lomtalanítás a Király utcában

Ungerleider Mór dühös volt.

Bosszankodhatott volna akár azon is, hogy az imént áthajtott rajta Vadkerthy Szilárd (II. emelet 15.) meggy-metál BMW-je, de mivel Ungerleider Mór már 1955. április 20-án jobblétre szenderült, ez a dolog kevésbé zavarta, mint az, hogy imádott házának udvarán irtózatos kupi volt.

Noha a kapu elé kellett volna kihordani a lomokat, a Hibbantak (I. emelet 9.) egyszerűen ledobták a gangról, így átrepült a rozsdamarta korlát fölött egy szakadt huzatú sárga műbőr kanapé, néhány ócska szék, pár kisebb bútor, egy Orion márkájú színes televízió és két polcnyi könyv – még a meghibbanásuk előtti időkből. Ungerleider Mór legnagyobb bánatára. Jogcím nélküli házszellemként ő nem szólhatott bele a dologba, a lakók kisebb része egyszerűen félt a Hibbantaktól (Kalmárné – földszint 3. – egyszer szóvá tette, hogy ne a gangról dobálják le a szemetet, pont az ablaka elé, erre valaki teletömte rohadt banánnal a postaládáját), de a többség számára ugyanilyen kihívást jelentett a hulladékügy kezelése. A lépcsőház szemérmetlen, vakolatukból már rég kivetkőzött falai nyáron irtózatos szagot árasztottak.

Ungerleider Mór híres volt arról, mármint még életében, hogy nem lehetett kihozni a sodrából, de most tombolt. „Nekem itt kávéházam volt, a padlóról akár enni lehetett volna!” – ordította. Nem túlzott, tényleg ebben a házban nyitotta meg a Mercure – később Phoenix – kávéházat, a padlóról pedig a konyhalánya tudna hosszasan mesélni. A sarkon lakott a Krúdy, az is oda járt meg még sokan mások: a kávéházban működött ugyanis a város első mozija, ami szerelem volt első látásra, nem csak a közönség részéről. A tulajdonos teljesen belebolondult a mozgóképbe, Ungerleider Mórné nagy bánatára. Később persze, amikor a filmkölcsönző- és gyártó vállalat virágzásnak indult, mi több, az egykori kávéházast álmai egészen az Apolló mozi megnyitásáig röpítették, az asszony is megenyhült, bár a szereposztó bútorokkal kapcsolatban mindvégig szigorú elveket vallott.

„Putri!”– süvöltötte a Phönix Filmvállalat egykori tulajdonosa, s a folytatásban hozzákiabálta még a szemétdomb, a ganajtúró, a proli és a buckalakó szavakat is. Ez utóbbiról ugyan nem tudta, mit jelent, a lépcsőház vasgerendáin rendszeresen gimnasztikázó Nindzsától (2. emelt 7.) hallotta, és nagyon megtetszett neki. Ungerleider Mór halála után is megőrizte nyitottságát.

A kapu szárnyai mint két falhoz lapuló „Come in!” tábla hívogatták az embereket, és a Király utcában bóklászó turisták éjjel-nappal eleget tettek ennek az invitálásnak, amitől Ungerleider még jobban szégyellte magát. „Ha látták volna ezek, milyen volt a fénykorában...” – morogta, és kivételesen nem a Kazinczy-Király sarkán egykoron álló műintézmény (ma játszótér) egyik Walhalla-görljére gondolt.

Amikor aztán úgy érezte, minden lelkének feszülő szót kikiabált magából, Ungerleider Mór kisuhant a házból, hogy megkeresse a kártyás Schneider Józsi szellemét, és megvitassa vele a világ pusztulásáról alkotott egyre határozottabb véleményét.

Vadkerthy Szilárd nem szerette a piros autókat, de amikor először meglátta a BMW-t, egyszerűen nem tudott ellenállni neki. Amikor beleült, úgy érezte, még a lelke is meggypiros lesz tőle, és ezen mindig nevetnie kellett. Reggel sem történt ez másképpen, és annyira lefoglalta az érzés, hogy majdnem nekiment az udvar közepére állított kompozíciónak: a sárga műbőr kanapét valaki a falhoz tolta, leterítette elé az egyik rongyos szőnyeget, dohányzóasztalnak egy zöldséges ládát állított rá, a tévét, illetve annak maradványait pedig összerendezte mindezek elé, középre. „Úgy néz ki, mint egy szalon, hehe – göcögött Vadkerthy magában, miközben kikerülte a lomokat –, biztos valamelyik turistagyerek volt.” Azt a meggypiros autóból nem láthatta, hogy miután kiemelte a lomok közül, valaki a kanapéra helyezte az Őszi utazások a vörös postakocsin című könyvet, becsúsztatva egy kilapított sörös dobozt a Király utcai fapados moziról méltató részhez.